Boszorkányos nap, boszorkányos gondolatokkal.

Nagyon régen történt, hogy egy nyaraló, beszélgető társaságban egy korboncnok rám mutatott:

- Ha én magára nézek, semmit sem tudok önről. De, ha lefejtem a bőrét, mindent elmondok magáról!

Ezt teszem egy jó ideje. Fejtegetem magamról a bőrt és dolgozom azokon a leleteken, amelyeket találok. Minden egyes lelet nagyon meglep, csodálkozom és értetlenkedem. Legalább is, először.

Csodálkozom azon, hogyan lehet ilyen mélyre temetni a megtörténtteket? Hogyan maradnak a mélyben érzések, fájdalmak, örömök. Ilyen hosszú ideig hogyan rejthetek önmagam elől tényeket. Vajon hogyan csináltam akkor, a múltban, hogy ilyen jól sikerült az eltemetés? Mint egy megoldatlan bűncselekmény, némelyik. Nyomozunk, nyomozunk az élet során és nem találunk semmit. Végül nyomokra lelünk.

Eljön a boncolás ideje és lassan és egyenként előkerülnek a „hullák”. Nehéz munka a feltárás és feloldás. Kemény munka a csontok vizsgálata, a sérülések miértje és formája. Nehéz az újra temetés. De utána marad egy felszabadultság érzés. Megkönnyebbülés. Egy tisztább lap.

Senkit sem biztatok „régészkedni” önmagán. Ez egy nagyon intim dolog, szigorúan magánügy. De a magam hasznára fordítom a tapasztalataim. Régi barátom elköveti a botlást, majd rossz lelkiismerettel vezekel. Újra és újra. Él úgy, hogy nem ismeri önmagát. Sőt, élnek úgy, hogy sem egymást, sem önmagukat nem ismerik. Aztán marad a marcangolás és a párkapcsolati magány. A bűnbakkeresés és boldogtalanság.

Régen volt, amikor portrét rajzoltam magamról egy jobb agyféltekés rajzoláson. Élmény volt, meglepett a kész mű. Aztán a közeli hozzátartozóimnak dicsekedtem el vele. A tetszésnyilvánítások mellett kérdéseket tettek fel a tekintetemről ezen a portrén. Nem értettem. Akkor én nem láttam azt, amit ők. Most látom. Látom a szememben a mély és végtelen szomorúságot. Amit akkor nem, azt ma már igen.

Mert azóta tisztább lett a tekintetem. Megbocsátottam és elfogadtam. Megtanítottam magam boldognak lenni és szeretni. Nincsenek már annyian az eltemetett csontvázak! Nem terhelik a lelkem.

Engednek jobbnak lenni a tegnapi önmagamnál!