Álmodok a nyárban, vékony kis ruhában,
sárgabarackot viszek vesszőkosárban,
rózsapiros mosollyal néznek felfelé,
gondok nélkül, hogy jövőjüket sejtenék.

Ott fenn a déli Nap eszeveszetten tűz,
idelent kósza szellőcske, könnyűvérű,
kócol szoknyát és hajat, űz hajthatatlan,
hogy csendes konyhám nyugalmát felkavarjam.

Aztán előkerül lábas, és sok edény,
barackom vízben tisztára fürdetem én.
Megfosztom ősi magjától és bőrétől,
miket kapott, míg kaphatott a napfénytől.

Kavarom lassan az aranyló folyamot,
a nap színében rotyogó kábulatot,
mint a vulkán belsejében izzó láva,
ahogyan kevergetem a fakanállal.

Közben illata szétúszkál a lakásban,
édes kajszi álom minden zegzugában,
orromban selymes kajszibarack hentereg,
lelkem a mennyei fürdőben bizsereg.

Nyári boldogságom elrejtem üvegbe,
féltve őrzöm magamnak téli hidegre.
Ne siess elmúlni illatos boldogság,
maradj nekem, ha elszáll felettem a nyár!