ember megérkezett,
vállán porló messzi út,
szívében fáradt lüktetés,
álma mégis fényre fut –
mesés babyloni zajra,
hamis csillag-fényű zajra,
hol a vágyak tarka násza
bódít, csábít, elragad.

körbe néz: törmelék-zsoltár,
csendbe hulló pusztulás,
vak tükörben önmagára
torzul vissza a világ.

lábát mocsár fogja, hívja,
ringatózó mély sarában
édes-édeskés igék
húzzák, tartják, rabságban:
„maradj, maradj, nincs tovább,
itt az éj a menedék,
füst-gyertyákból építünk
arcnélküli ünnepet.”

lánggal ég a test, a lélek,
tűzben formált vágy-remények,
széthasadó hiúságok,
ócska, csillogó kövek.
Babylon szélén a lélek
temeti a fényeket,
pénzszagú, lobogó árnyak
járják körül csendjüket.

nem kell más, csak romló éj,
csak az önmagát zabáló
szertartás, ahol a lélek
ősi porrá mállik szét.

és a vég, mint visszaverődés
égő táblák peremén,
szól: „nem lépsz tovább, ha bennem
keresel még menedéket,
mert én vagyok a végső árny,
a pokolba forduló fény.”