Kell idő a változáshoz. Sok idő. Mint, kell idő megismerni és elfogadni önmagunkat. Nem ismerek olyat, aki fiatalon már a kezébe vehette a bölcsek kövét. Talán, későn érő típus vagyok! Mit gondoltok erről? Nálatok ez a folyamat meddig tartott? A végén vagytok már? Van vége egyáltalán?

Sok láthatatlanságban töltött év után, kezdem érezni, hogy látnak. Pontosabban, engem látnak. Van különbség. Voltak azok az idők, amikor éreztem, figyeltem és tanultam. Igyekeztem tanulni. Tanulni, és nem feladni, vagy feledni.

Az út elején nagyon fontosak voltak a barátok és a környezet. Mit gondolnak rólam? Elég jó vagyok nekik? Népszerű vagyok? Tetszem nekik? Mert ugye, önmagamnak egyáltalán nem feleltem meg. Hosszú litániákban tudtam sorolni a hibáimat és tökéletlenségeimet.

Szerencsés vagyok, hogy a sok keserű tapasztalat miatt mégsem adtam fel és elkezdtem harcolni önmagamért. Ezzel együtt és egy időben, sokat csökkent a népszerűségem! Zuhant, és nem csökkent. Ahogy növekszik belül az önértékelés és nyugalom, úgy morzsolódnak le néhányan. Fura. Éppen fordítva gondolnám, de ahogy emelkedik a rezgésem, úgy tűnnek el egyesek.

Aztán megértettem ennek a mozgatóját is! Kinyílott a szemem, már átlátok mindenféle szitákon. Felismerem a lényeget. Tudom, ki áll velem szemben. Hamar és pontosan. Tudok nemet mondani. Elfordulni, elhajolni a felém kilőtt nyilak elől.

Ami ennél sokkal fontosabb, hogy tudok feltétel nélkül elfogadni! Kedvelek olyan embereket is, akik engem nem. Ez a tény önmagában nem zavar engem. Elfogadom a kölcsönösség hiányát, és továbbra is tisztelem bizonyos tulajdonságaiért. Nem zavar, ha valaki nem azonosul a véleményemmel, stílusommal, életmódommal. Elfogadom és kész.

A szeretteim körében pedig érzem a feltétel nélküliséget. Nem a tökéletességet keresem, hanem a rezgést. Lélekgyógyszer az érzés, hogy képes vagyok elfogadni a másikat. Nem rág belül a kemény kritika ördöge. Nem látom értelmét, nem érzem szükségesnek a megnevelést. Sok erőt merítek abból, hogy akit szeretek, a körömön belül engedek, azt a teljes valójában elfogadom.

Nem tudom, ők mennyit éreznek ebből. Hiszen nem is az a lényeg! Ez a tulajdonság engem táplál és erősít!