A való
szólások mögé bújik
mint aki már nem meri
kimondani magát

kiáll valaki
és beszél helyettünk
szája tele szóval
amitől megkönnyebbülünk
hogy nem nekünk kell

térdre megyünk
nem is kérik
csak könnyebb így
lehajtott fejjel

valami régi éneket veszünk elő
nem értjük már
de jó benne elbújni

a józan ész
még áll egy darabig
aztán leül
mert nincs hova mennie

lassan megtanul hallgatni

nem akkor kezdődik
amikor kiabálunk

hanem amikor
nem kérdezünk vissza

a szél közben felkavar mindent
amit szépen elraktunk magunkban
felhozza
ami bűzlik

a homok a szemünkbe ver
de nem hunyjuk le
inkább nézünk tovább

így könnyebb

szánkba sár kerül
és mi beszélünk
mintha a saját szavaink lennének

nem halljuk egymást már

csak közelebb lépünk

és ütünk

nem dühből
nem hitből

hanem mert valahol
átadtuk magunkat

és most már
nem tudjuk visszavenni

nem az a kérdés
ki vetette el

hanem az
hogy mikor mondtunk rá
először igent

csendben

észrevétlenül

magunkban