
Tárca egy kötéltáncosról, aki végre lenézett a lába elé
Voltatok már úgy, hogy nem tudtatok dönteni?
Nem élet-halálkérdésben, nem a világ sorsáról. Csak valamiben, ami kívülről nézve egészen jelentéktelen, belülről azonban akkora, hogy az ember napokig kerülgeti, mint egy rossz helyre állított bútordarabot.
Jobbra vagy balra? Menjek vagy maradjak? Akarom, vagy nem akarom?
Az élet néha kötéltáncra kényszerít. Ott állunk a magasban, alattunk a mélység, előttünk a kifeszített kötél. Lépni kellene, mert örökké egy helyben egyensúlyozni sem lehet.
Én pedig ilyenkor azon töprengek, miért nem választottam inkább a talajtornát. Ott legalább van padló.
Régebben azt hittem, a döntések legnehezebb része megtalálni a helyes utat. Mérlegeltem, érveltem, gondolatban előreéltem mindkét lehetőséget. Megpróbáltam kiszámítani a következményeket, mintha az élet egy jól szerkesztett matematikapélda volna, amelynek a végén ott vár a megoldó kulcs.
Csakhogy az élet nem ad megoldó kulcsot.
Legfeljebb évekkel később, amikor már semmi hasznát nem vesszük.
A legbosszantóbb pedig az, hogy sokszor nem a jó és a rossz között kell választani. Mindkét lehetőségnek van ára. Mindkettő tartogat valami örömöt, és mindkettőben ott lapul egy béka, amelyet előbb-utóbb le kell nyelnünk.
Én pedig válogatok a békák között.
Melyiknek lehet elviselhetőbb az íze? Melyik csúszik le könnyebben? És vajon nem éppen az akad majd a torkomon, amelyik most olyan ártalmatlannak látszik?
Nem vagyok alapvetően határozatlan ember. Van véleményem, vannak elveim, és az ítélőképességemben is megbízom. De az életem során megtanultam, hogy egy apró elhatározás is képes egész sorsokat megváltoztatni.
Egy kimondott igen. Egy elmulasztott nem. Egy kinyitott ajtó.
Vagy egy ajtó, amelyről azt hittük, már örökre bezárult.
Aztán egyszer csak kopogtatnak rajta.
És az ajtó előtt ott áll a múlt.
Ismerős mosollyal, ismerős szavakkal, ellenállhatatlan vonzerővel. Olyan természetességgel, mintha tegnap váltunk volna el, és közben semmi sem történt volna.
Az ember pedig meglepetten tapasztalja, hogy a szíve helyett először a teste emlékezik.
Milyen különös szerkezet vagyunk! Az eszünk már egész fejezeteket írt a tanulságokról, a testünk pedig egyetlen pillantásra képes felütni a régi könyvet a legizgalmasabb oldalon.
És ami a legfurcsább: megkönnyebbülünk.
Mert ismerős a helyzet. Ismerjük a mozdulatokat, a hangsúlyokat, a játék szabályait. Nem kell bemutatkozni, nem kell felfedezni egymást. Valamikor otthonosan mozogtunk ebben a világban.
Csakhogy valami mégis megváltozott.
A csábítás működik. A vonzalom eleven. A régi összhangból is megmaradt valami, amit nem lehet puszta elhatározással kitörölni.
De a biztonság nincs sehol.
Az a mély, megnyugtató érzés, hogy a másik ember szavára rá lehet támaszkodni. Hogy nem kell találgatni, megfejteni a félmondatokat, kibogozni az elhallgatásokat. Hogy amit mond, annak jelentése van, és amit ígér, annak súlya.
Ez elveszett.
Sokáig azt hittem, a biztonságot ő adta nekem. Ma már tudom, hogy én éreztem magam biztonságban mellette. Valódi érzés volt, csak éppen nem olyan biztos alapokon állt, mint hittem.
És most, hogy újra előttem áll, egyszer csak eszembe jut Andersen meséje.
A király meztelen.
Milyen sokáig nem vettem észre!
Nem azért, mert ostoba voltam. Hanem mert szerettem azt a pompás ruhát, amelybe az érzéseim öltöztették.
A bizalom palástját. A meghittség finom szövetét. A biztonság aranyhímzését.
Most pedig itt áll előttem egy férfi. Vonzó, kívánatos, ismerős. De nincs rajta sem palást, sem aranyhímzés.
És különös módon ettől nem lett kevésbé vonzó.
Csak már nem tévesztem össze a meztelenségét a biztonsággal.
Persze, az ember lelke nem olyan fürge, mint az értelme. Az eszem már régen megérkezett a felismeréshez, a lelkem azonban még útközben van. Meg-megáll, nézelődik, néha visszafordul, mintha keresne valamit, amit valahol elveszített.
Hagyom neki.
Nem kell mindig sietni. Nem kell minden felismerésből azonnal elhatározást, minden elhatározásból cselekedetet csinálni.
Van, amit előbb teljes mélységében át kell érezni.
Mert most nemcsak döntök. Egy kicsit gyászolok is.
Nem feltétlenül a férfit. Hiszen itt van, él, mosolyog, csábít, és változatlanul képes megdobogtatni a szívemet.
Azt siratom el, ami több volt ennél.
A meghitt beszélgetéseket. A megnyugtató szavakat. A hitet, hogy valaki ismer, ért, és akkor is mellettem áll, amikor én magam elbizonytalanodom.
Sokszor hallottam egykor:
Te jó vagy!
Milyen kevés szó, és milyen sokat jelentett!
Ma már nem várom, hogy újra elmondja. Vagy ha elmondaná, nem ugyanazt hallanám benne.
Mert vannak mondatok, amelyek nem veszítik el a szépségüket, csak a hitelüket.
És ez bizony fáj.
De a fájdalom nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz úton járok. Néha csupán azt, hogy valami értékeset hagyok magam mögött.
Régebben úgy gondoltam, önmagamat kell legyőznöm ahhoz, hogy jól döntsek. Hogy erősnek kell lennem, következetesnek, és ha egyszer elindultam valamerre, akkor nem fordulhatok vissza.
Nem vagyok szélkakas!
Ma már mosolygok ezen a nagy elszántságon.
Miért kellene legyőznöm önmagamat? Hiszen éppen önmagammal szeretnék békességben élni.
És miért kellene megtagadnom a vágyat csak azért, mert a bizalom elveszett? A kettő nem ugyanaz. Lehet valaki kívánatos anélkül, hogy többé rábíznám a lelkemet.
Nem minden közelség jelent otthont.
Nem minden ölelés ígéret.
És nem minden visszatérés jelenti azt, hogy ott folytatódik a történet, ahol megszakadt.
Talán éppen ez a felnőtt döntések egyik legnehezebb része: elfogadni, hogy valami lehet jó anélkül, hogy mindenestül jó volna nekünk.
Most már nem keresem kétségbeesetten a helyes irányt. Azt hiszem, tudom, mit szeretnék.
Csak még hagyok magamnak egy kis időt.
Hadd sirassa el a lelkem azt a gyönyörű, láthatatlan ruhát, amelyről olyan sokáig hittem, hogy valóban létezik.
A kötéltáncos pedig még áll egy darabig a magasban. Nem azért, mert nem mer lépni. Hanem mert most először nem akarja becsapni önmagát.
Lenéz a kötélre. Megigazítja az egyensúlyozórudat. És elmosolyodik.
A király meztelen.
De legalább most már látom.
És többé nem kell attól félnem, hogy elveszítem a palástját.