Őt nem érdekli a szárnyam. Pontosabban, nem tudom, látja- e. Hiába provokálom, nem beszél. Ellent áll. Ő röptet! Repülési ötletei vannak. Asszisztálja a repülési terveim. Vigyáz. Sőt, felvigyáz! Nem enged zuhanni. Amikor azt hiszem, nem is figyel, a kisebb esésnél is jelentkezik. Mi baj? Mi baj? Honnan tudja, hogy zuhanok, ha nem is figyel? Honnan tudja, mikor kell megjelenni? Mi baj?
Ő és én. Ő van és én vagyok. Nincs mi. Vagyis alig. Ő van és én vagyok. A kapcsolatok számtalan sorában egy egyedi és érdekes. Ha ragaszkodom a konvencionális szabályokhoz, akkor meg sem történik. Egy transzcendentális valóság, természetfeletti, érzékekkel nem érzékelhető, a tudományos megismerésen túli. A mindennapi tapasztalatoktól különböző.
Ebben nincs semmi immanencia! Ezt csak akkor mertem, amikor már nem is volt komfort zónám. Nem volt miből kilépni, mert éppen a nagy semmi közepén ücsörögtem. Kuporogtam a hidegben és vártam. Mit vártam? Nem emlékszem. Valami szépet végre. Az élet sodort és kergetett. Majd az utamba sodort valakit, aki megmentett. Maga a megismerkedés sem valóságos. Minden racionalitást nélkülözött. Azóta is billegünk az álom és ébrenlét határán. Ha azokra a napokra gondolok, csak a ragyogó fényes tekintete jut eszembe. Kicsi mosollyal a szeme sarkában.
A transzcendencia. A valóság megismerése érdekében ki kellett lépnem a komfort zónámból, át kellett lépnem a racionalitásom határát. Átléptem. Talán. Átvonszolt rajta. Mert pontosan olyan volt! Ellent álltam. Kapaszkodtam a régi, kopott emlékekhez, mintákhoz. Sormintákhoz. Azokhoz a mintákhoz, melyek egészen addig sorban következtek. Hinta-palinta. Fel és le. Csak kérdezett, alig győztem válaszolni! Majd léptem.
Amíg a megszokott langymelegben várod a csodát, semmi sem változik. Élj! Lépj ki a mesébe! Higgy nekem! Szép és boldogító! Akkor is, ha nem a földhöz ragadt valóság. Semmiért nem adnám ezt a csodát!