
Néhány napja a fiammal beszélgettünk, amikor egy cipősdobozról eszébe jutott a néhai nagyanyja. Furcsa asszociáció, de nyomban megértettem. A mama ugyanis cipősdobozban hozta hozzánk a maga sütötte sós stanglit. A fiam alig várta, hogy megkóstolhassa.
Milyen különös az emlékezet! A mama halálakor a fiam még tizenéves volt, de évtizedek múltán is őrzi annak a cipősdoboznak az emlékét. A benne lapuló sós stanglik ízét, illatát, és velük együtt a nagymamáját.
Én másféle örökséget is őrzök tőle. Egy régi imakönyvet.
Kedves, kopottas kis ima- és egyháziének-gyűjtemény, amelynek belső lapjain szép, cirkalmas betűkkel sorakoznak a család fontos dátumai.
Folkmann János és Égi Katalin gyermekeként 1923-ban született Folkmann Anna, az én későbbi anyósom. Égi Katalin egész életében óvta egyetlen életben maradt gyermekét. Az imakönyvből tudom, hogy születtek még kislányai, de alig húszegynéhány napot tölthettek ezen a világon.
A kis Annuska tizennégy éves korában, névnapjára kapta az imakönyvet a nagymamájától, Folkmann Mátyásné Horváth Veronától. Megőrizte egész életében, hogy aztán a halála után hozzám kerüljön.
Nem vagyok templomjáró, de néha előveszem, forgatom a lapjait. Szeretem nézegetni a régi bejegyzéseket. A mama betűi alá én is feljegyeztem a család legfontosabb dátumait, szép, tanítónénis írással.
Így folytatódik egy régen megkezdett történet. Más kézírással, de ugyanabban a könyvben.
Folkmann Anna kemény asszony volt. Kellett is az erő, hogy két fiát felnevelje, tisztességre tanítsa, és élete végéig gyámolítsa őket, lehetőségeihez mérten.
Szép asszonyi foglalkozást választott, varrónő volt. A tű, a cérna, az olló nemcsak a megélhetését biztosította, hanem a család biztonságát is a vérzivataros időkben. Szót értett mindenkivel, ismerte a túlélés minden titkát. Tudta, miből lehet valamit teremteni, hogyan kell beosztani a keveset, és miként lehet a nehéz időkben is talpon maradni.
Következetesen élt, szigorú szabályai voltak. Nem sokat alkudozott az élettel.
Nem volt könnyű a családjába kerülnöm.
Bizalmatlanul méregette a vézna, soványka menyecskét bennem. Én sem voltam valami kenyérre kenhető. Szúrós hozzáállással védtem magam minden külső hatástól. Két makacs természet találkozott, és egyikünk sem igyekezett különösebben megkönnyíteni a másik dolgát.
Ráadásul nagyon különböző asszonyok voltunk.
A mama nem sokra tartotta a nőiességnek azokat az örömeit, amelyek számomra természetesek voltak. Szerinte például a gyerek születése után a házastársaknak külön szobában kellett aludniuk.
Én meg úgy gondoltam, hogy attól, mert egy asszony anya lesz, még nem kell elfelejtenie, hogy nőnek született.
Ebben aligha jutottunk volna közös nevezőre. De nem is kellett. Az embernek nem szükséges mindenben egyetértenie valakivel ahhoz, hogy megszeresse.
Évekbe telt, mire összemelegedtünk.
Akkoriban már három gyereket neveltem, dolgoztam, vittem a háztartást, és igyekeztem mindenütt helytállni. A férjem közben megőrizte a maga szabadságát. Barátok, utazások, vadászatok. Az ő életében valahogy több hely jutott a kedvteléseknek, mint az enyémben.
A mama látta ezt.
Nem tartott nagy beszédeket, nem osztott igazságot, és nem szidta előttem a fiát. Szerette őt, ahogyan egy anya szereti a gyermekét. De egyre határozottabban mellém állt.
Amikor a legkisebb fiam még baba volt, nekem már keményen dolgoznom kellett. A mama rendszeresen jött segíteni. Nem kellett kérnem, nem kellett magyarázkodnom. Jött, és tette a dolgát.
Akkor értettem meg, hogy ez az asszony nem egyszerűen a fia feleségét látja bennem.
Engem lát.
A fáradt, dolgozó, háromgyerekes fiatalasszonyt, akinek néha jól jönne még két kéz, egy kis megértés, és az a biztonság, hogy valaki mellette áll.
Nem a fia ellen fordult. Egyszerűen az igazságérzete szerint cselekedett.
Azt hiszem, akkor kezdtem igazán a lányává válni.
Később már feltételek nélkül annak tekintett, ahogyan a másik menyét is.
Szerettük egymást. Ki is mondtuk, pedig egyikünk sem volt az az ölelkezős fajta. Néha mégis megölelgettük egymást, és ezekben az ölelésekben benne volt minden, amit az évek során megtanultunk egymásról.
Tudta, mennyit köszönhetek neki. Elmondtam.
Nem akartam, hogy egyszer majd csak egy imakönyv lapjain keressem az alkalmat, amit elmulasztottam.
Azóta sok év eltelt.
A mama már régen nincs közöttünk, de gyakran eszembe jut, ahogyan más karizmatikus elődeim is. Néha egészen váratlan helyzetekben döbbenek rá, hogy valamelyikük ott él a mozdulataimban, a szavaimban, a szokásaimban.
Mostanában egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy pontosan úgy viselkedem, mint a mama.
Megyek látogatni a gyerekeimet, unokáimat. Ismerem és barátként üdvözlöm a háziállataikat. Számon tartom a születésnapokat, névnapokat, a család apró-cseprő ügyeit. Figyelek, kérdezek, segítek, ahol tudok.
És persze részt veszek a családi disznóvágás szervezésében.
Mint valami matróna, beleszólok, miből mennyi legyen, hogyan osszuk fel a feldolgoznivalót. Fogjuk fel a vért? Mennyit szánjunk a füstre, és mennyit fagyasszunk le?
Még szerencse, hogy ilyenkor nincs előttem tükör!
Mert könnyen lehet, hogy a mama nézne vissza rám, kissé más arcvonásokkal, de ugyanazzal a határozott meggyőződéssel, hogy egy családi disznóvágás sorsa bizony a megfelelő mennyiségű füstölt húson múlik.
Pedig fiatalasszonyként hányszor bosszantott, hogy mindenről tudott, mindenhez értett, és akkor is volt véleménye, ha nem kérdezték!
Most meg itt vagyok én.
Az ember milyen sokáig tiltakozik bizonyos minták ellen, aztán egy szép napon azon kapja magát, hogy némelyiket észrevétlenül magára öltötte.
Persze nem lettem a mama.
Más a természetem, mások a szabályaim, és talán az életet is másként szeretem. De azt már tudom, hogy amit egykor beleszólásnak hallottam, abban sokszor a gondoskodás szólalt meg. Nem mindig finoman, nem mindig tapintatosan. Ahogyan az már a határozott asszonyoknál lenni szokott.
Valami mást is megtanultam tőle.
A mama nem egyszerűen látogatóba ment a gyerekeihez. Vitte magával a figyelmét, az emlékezetét, a két dolgos kezét, és azt a természetes bizonyosságot, hogy még mindig van dolga a világban.
Én is így szeretnék megöregedni.
Nem azért, hogy nélkülözhetetlen legyek. A gyerekeim boldoguljanak csak nélkülem is! Hanem hogy amíg erőm engedi, legyen mit hozzátennem az életükhöz.
Egy jó szóval, egy tál étellel, egy közös nevetéssel. Vagy akár azzal, hogy tudom, mennyi hús fér még a fagyasztóba.
Mert az életrevalóságot nem mindig könyvekből tanuljuk. Néha egy másik asszony életét figyelve, a mozdulatait ellesve, a segítségét elfogadva. Mire észrevennénk, a tudása már a miénk.
Nem is tudom, mikor történt meg velem ez a változás.
Talán lassan, észrevétlenül, ahogyan az ember arca is átalakul az évek során. Egyszer csak belenéz a tükörbe, és felismer benne valakit, akit régen szeretett.
A minap hazafelé a buszon mélyen befelé néztem. Jóleső, szívet melengető érzés volt ez a felismerés.
Mert volt kitől megtanulnom, hogyan legyek mindig aktív tagja a családnak. Hogyan lehessek támasz, és ne teher.
Pedig reggel még lustán ébredtem. Csak néztem ki a fejemből, mire lassan kikászálódtam az ágyból. Fáj a lábam, mint pár éve már gyakran. Olyan is a járásom, mint egy gondolatnak. Akadozik, döcög, meg-megáll, és elmélkedik közben.
A mama lába is sokat fájt.
Most már néha úgy érzem, együtt botorkálunk.
Ő az emlékeimben, én a magam valóságában.
És közben azon gondolkodom, milyen különös örökséget hagyhat maga után az ember.
A mama imakönyvét én őrzöm. A sós stangliját a fiam emlékezete.
És ha legközelebb megint beleszólok, mennyi hús kerüljön a füstre, talán elmosolyodom.
Mert úgy látszik, a mama nemcsak recepteket hagyott ránk.
Megtanított bennünket arra is, hogyan maradjunk egymás életében.