Mit gondolsz? Hol lakik?

A halottak napja nekem csak halottak napja. A Halloween nem tartozik a kultúrkörömhöz. Ezek a napok számomra csendesek, vidámságtól, bulizástól mentesek.

Nem hullanak a könnyeim, nem vagyok letargikus, de ilyenkor előbújnak belőlem a szomorkás hangulatok. Emlékek érkeznek, arcok elevenednek meg, hangokat hallok, amelyeket már régen elnyelt az idő.

A nagyszüleim, akik karizmatikus egyéniségükkel mély nyomot hagytak bennem. A kisfiam, akinek csak aprócska élet jutott. A nagynénéim, az én drága pótanyáim. A gyermekeim apja, akivel sorsunk jó ideig közös úton haladt. Az unokatestvérem, aki valahogy még mindig itt van körülöttem. Szüleim. Barátaim, kortársaim, akikkel az ifjúságunk volt közös…

Sokan vannak már.

Napok óta gyertyát gyújtok. A temetőbe is kimentem. Teszem, amit az emlékezés és a tisztelet megkíván, bár tudom, hogy a szeretetnek nincs szüksége sem gyertyára, sem virágra ahhoz, hogy megmaradjon.

A lelkem most kicsit meggyötört. Talán csendesebb is vagyok, mint máskor. Még a pihenés idejét is halkabban töltöm.

Ifjú lakótársam azonban jó megfigyelő. Észleli a változást.

Követ a lakásban, mögöttem oson, még a tusolónál is őriz a szemével. Nem úgy viselkedik, mint máskor. Nem csörgeti a csörgős labdáját, nem kaparássza a bútorokat, és ételért sem nyávog. Csak néz. Figyel. Mintha valami fontos dolga lenne velem.

Felemeltem hát, kicsit megdédelgettem ezért a szokatlan figyelmességért. Jólesik a törődése, hálás vagyok érte.

Frici puha mancsával megsimogatja az arcomat. Gyönyörű sárga szemével nem engedi el a tekintetemet, és dorombolásával mintha azt mondaná: itt vagyok.

Nézem ezt az apró teremtményt, és azon gondolkodom, micsoda szép lélek lakhat ebben a cicában. Honnan tudja, mikor kell elcsendesedni? Honnan érzi, hogy most nem játékra, hanem gyengédségre van szükségem?

Talán nem is kell tudnia. Elég, hogy itt van.

A cicalelke megöleli az emberlelket.

Boszorkányos pillanat ez.