
Kiállításon voltunk. Csodás, üvegből készült alkotásokat láttunk. Elvarázsolt a látvány.
Az egyik oldalról csupán egy szigorú, mértani vonalakkal határolt kapunak látszott az alkotás. Aztán néhány foknyit elmozdultam, és a kapu mögött egyszeriben színesen pompázó paradicsom tárult elém.


Egy másik mű matt narancsszínű lapjai hasonló mozdulat után aranyosan ragyogó kavalkáddá változtak. Ugyanaz az anyag, ugyanaz a forma, ugyanaz a fény. Csak én álltam egy kicsit arrébb.

Mint a gyerekek, úgy játszottunk a fénytörést kihasználó szobroknál. A teremőr távollétében még mókás fényképeket is készítettünk magunkról, az üvegek mögé bújva. A fények szétszabdalták az arcunkat, összekuszálták a vonásainkat. Egyik pillanatban még egész jól néztem ki, a másikban már magam sem ismertem magamra.
Mondjuk, ehhez nem feltétlenül kell üvegszobor. Néha a fürdőszobai tükör is megteszi.
Ez a kiállítás nagyon nekem szólt. Az én cifra nézőpontjaimnak. Azoknak a bonyolult gondolataimnak, amelyek még a nemtudásból is képesek izgalmas történeteket kanyarítani.
De nem hiszem, hogy csak én varázsolódom el a nézőpontjaimtól! Az élet maga is hasonlóan működik.
Itt van például a testem. Egyetlen szervezet, mégis annyiféle véleménnyel, hogy lassan közgyűlést kell összehívnom.
A vércukrom szénhidrátért könyörög. Etetem is becsülettel, hogy emelkedjen már egy kicsit. A hájacskáimat viszont egyáltalán nem kell noszogatni. Boldogan gyarapodnak, mintha külön jutalmat kapnának minden falatért.
A lábaim közben felháborodottan tiltakoznak:
– Minek ez a sok táplálék? Már így sem bírunk elcipelni!
Próbálok igazságot tenni közöttük, de nehéz. A vércukromnak igaza van, a lábaimnak is, a hájacskáim pedig szemmel láthatóan fütyülnek az egész vitára.
Nézőpont kérdése, ugye?
Mindezek a bölcsességek ma reggel fogantak meg a fejemben, amikor Frici puha mancsaival simogatni kezdte az arcomat.
– Kelj fel már, szolgám, és adj végre reggelit!
Legalábbis én ezt olvastam ki a tekintetéből. Kábító dorombolással szolgáltatta hozzá a háttérzenét, hadd olvadozzak a gyönyörűségtől.
Mert az én Fricim egy tündér! Egy puha, selymes, szeretetre méltó kis angyalka. Olyan gyengéden ébreszt, hogy az embernek kedve támadna egész nap az ágyban maradni, csak hogy újra meg újra átélhesse ezt a meghitt pillanatot.
Persze, Frici nézőpontjából az egész meghittségnek egyetlen célja volt: a reggeli.
Amikor végre kikászálódtam az ágyból, és a doromboló úrfival a nyomomban a konyhába indultam, gyökeresen megváltozott a nézőpontom.
A magas polcról lekerült a kenyereskosár. Kenyér persze nem volt benne, így legalább az élelmiszer-pazarlás vádja alól felmenthettem a tettest. A pulton mindenféle tárgyak hevertek összevissza, a székek párnái pedig a padlón folytatták addigi békés életüket.
Frici elégedetten szemlélte a művét.
Én kevésbé.
A kiállításon néhány foknyi elmozdulás elég volt ahhoz, hogy a szigorú formák mögött feltáruljon a színes paradicsom. Itthon néhány lépés a hálószobától a konyháig, és máris egészen más megvilágításba került az én kis angyalkám.
Persze, Frici nézőpontjából mindez egészen másként festhetett. Ő egész éjjel dolgozott a lakberendezésen, én pedig reggel még a reggelijét is késlekedtem felszolgálni.
Nem dorgáltam meg. Minek is? A művészi szabadságot tiszteletben kell tartani.
Bár a következő kiállítását szívesebben tekinteném meg valamelyik múzeumban.