Amikor új frizurát csináltatok, és a szűk farmert, mondjuk, bő szoknyára cserélem, semmi különös nem történik. Csupán lezárok egy szakaszt az életemben.

Másnak ez nem jelent semmit. Nekem segít az elengedésben.

A stílusváltásnak persze lehet kihatása a munkámra is, de ott már szakmai és üzleti szempontok is beleszólnak. Az egész folyamat azonban rendre felszínre hoz olyan kérdéseket, amelyeket álmomban sem kötöttem volna össze egy frizurával vagy egy szoknyával.

Most például a mesterséges és a valóságos megjelenés kérdését.

Azt a szakmai tanácsot kaptam, hogy használjak kevesebb mesterséges intelligenciával készült képet, mert ronthatja a hitelességemet.

Elgondolkodtam rajta.

Én eddig úgy véltem, hogy amikor a digitális térben megmutatok valamit, szinte magától értetődő, hogy van benne mesterséges. Készítek például egy képet valamelyik írásom illusztrálására. Nem dokumentumot akarok létrehozni, hanem hangulatot. Tömörítek, elvonatkoztatok, kiemelek valamit a valóságból. Ahogy teszem ezt akkor is, amikor írok.

De elfogadom, hogy van, akinek ez már sok. Nem természetes.

Rendben. Váltás.

Akkor átváltok a valóságosra, mert állítólag az hitelesebb. Saját készítésű illusztrációkkal, fényképekkel jelenek meg.

Most már hiteles vagyok?

Vagy közben az új frizurám és az új öltözékem tett hiteltelenné?

Talán ott hibázunk, amikor a hitelességet összekeverjük a változatlansággal. Mintha az lenne az igazi arcom, amelyiket tegnap megszoktak rajtam.

Pedig az új frizurám is én vagyok. A bő szoknya is én vagyok. Ahogy az a kép is belőlem születik, amelyet nem fényképezőgéppel készítettem, hanem egy gondolatból.

És egyáltalán: mit jelent természetesnek lenni?

Azt, hogy reggel úgy lépek ki az utcára, ahogy felkeltem? Hiszen felöltözöm, megfésülködöm, esetleg kifestem magam, kiválasztom a ruhámat, és máris szerkesztettem magamon. Ha fényképet teszek közzé, abból is kiválasztok egyet a tízből. Megkeresem a megfelelő fényt, a megfelelő szöget, a megfelelő pillanatot.

A valóságot is válogatjuk.

Talán nem az a kérdés, hogy szerkesztett-e, amit mutatunk magunkból.

Hanem az, hogy hazudunk-e vele.

És ez már egészen más kérdés.

Kaptam kritikát innen is, onnan is. Van, aki üdvözli a változást, más kárhoztatja. Egy darabig forgattam magamban ezeket a véleményeket, aztán egyszer csak azon kezdtem gondolkodni: miért is veszem őket ennyire komolyan?

És főleg: kitől fogadom el őket?

Mert miközben mindenki hitelességet kér számon mindenkin, talán éppen az őszinteség az egyik legritkább dolog körülöttünk.

Beszélgetek valakivel, aki még az álcáját is álcázza, közben pillanatok alatt megosztja velem kritikus észrevételeit munkatársakról, ismerősökről, másokról.

A fejemben ilyenkor felvillan a piros lámpa:

Vajon másoknak rólam miket mond?

És egyre furcsábbnak érzem ezt az egész hitelességvitát.

Azt tanulom, hogy mutassam meg magam jobban. Legyek valóságosabb. Kevesebb mesterséges kép, több saját arc, saját tárgy, saját kéz nyoma.

Értem a szakmai megfontolást. Van is benne igazság.

Csak közben körülnézek.

Azok közül, akik a leghatározottabban mondják meg, hogyan kellene megmutatnom magam, sokan alig mutatnak valamit önmagukból. Rejtőzködnek a közösségi médiában, arc nélkül figyelnek, néha még a nevük sem valódi, de másokról meglepő bizonyossággal alkotnak véleményt.

Különös világ ez.

Az én mesterséges képemről legalább mindenki tudja, hogy mesterséges.

Az emberi álcákon nincs jelölés.

És van ennél személyesebb tapasztalatom is.

Megesik, hogy valaki évekig nagyon közel enged magához, aztán egyszer csak bezár egy ajtót. Nem mondja el, mi történt mögötte. Nem magyaráz. Nem enged betekintést. Nekem pedig marad a találgatás.

Ilyenkor már végképp nem tudom, mit nevezünk hitelességnek.

Azt, hogy megmutatom az arcomat?

Azt, hogy ugyanaz marad a frizurám?

Azt, hogy valódi fényképet használok?

Vagy inkább azt, hogy vállalom, amit gondolok, amit érzek, amit teszek – és ha egy másik ember életében nyomot hagyok, vállalom előtte a szavaimat is?

Talán nekem ez utóbbi.

Mert lassan arra jutok, hogy a hitelességnek sokkal kevesebb köze van az archoz, mint gondoltam.

Inkább ahhoz van köze, hogy van-e mögötte ember.

És akkor visszaérkezem a frizurámhoz.

Teljesen mindegy, mit teszek. Mit mutatok. Mit nem mutatok. Hosszú a hajam vagy rövid. Farmerben vagy szoknyában járok. Mesterséges képet készítek vagy fényképet teszek közzé.

Megítélnek.

Mintha az ítélkezés nemcsak elfogadott, hanem lassan természetes társadalmi működésünk lenne.

Ha pedig az ítéletet úgysem kerülhetem el, legalább ne az attól való félelem döntse el helyettem, hogyan élek.

Ha változtatni akarok, változtatok. Ha valamit lezártam, levágatom a hajam. Ha bő szoknyában érzem magam otthon, azt veszem fel. Ha egy írásomhoz mesterséges kép fejezi ki pontosabban azt, amit mondani szeretnék, azt használom. Ha a valóság, akkor a valóságot.

Nem az ítélethez öltözöm.

Úgyis megítélnek.

Legalább legyen az enyém az, akit megítélnek.