Időnként az életem kifordul önmagából. Nem tudom pontosan, miért vagy mitől, csak egyszer arra eszmélek, hogy valami megváltozott.

Talán a hétköznapok során észrevétlenül farigcsálom magam, hogy jobban illeszkedjek a saját történetemhez. Itt lecsippentek egy keveset, ott hozzáteszek valamit, alkalmazkodom, igazodom, míg egyszer csak elcsúsznak a fogaskerekek, és már nem arra visznek a lépéseim, amerre menni szeretnék.

Hetek óta keresem a kiutakat és a megoldásokat, mégis mintha egy helyben toporognék. Nem először járok így. Voltam már hasonló életszakaszban, ezért azt is tudom: néha nem megy egyedül. Nem tudok elég messze lépni önmagamtól ahhoz, hogy távolabbról szemléljem a saját valóságomat.

Ilyenkor kell valaki, aki kívülről néz rám. Aki észreveszi azt is, amit én már nem látok.

Felkerestem hát Vicát, és tanácsot, segítséget kértem. Ő az asztal túlsó oldaláról alaposan megszemlélt, kérdezett, figyelt, aztán közösen elkezdtünk felépíteni egy új, másfajta stratégiát.

Ez mindig nagyon érdekes.

Kicsit olyan, mint egy újjászületés.

Bár nem. Talán inkább hazatérés.

A nehéz életszakaszok kibillentenek bennünket az egyensúlyunkból. Alkalmazkodunk ahhoz, ami éppen történik velünk, túlélünk, megoldunk, helytállunk, és közben néha észrevétlenül eltávolodunk önmagunktól.

Ez történt velem is.

Most pedig keresem az elejtett morzsákat. Egyiket a másik után. Figyelem, melyik vezet vissza ahhoz a nőhöz, akinek jó lenni a saját testében, a saját napjaiban, a saját életében.

Nem új ember akarok lenni.

Csak hazatalálni magamhoz.