Az élet mintázatok sokasága. Titkos utak, labirintusok, visszatérő fordulók. Követjük a magunk sémáit, néha akkor is, amikor már azt hisszük, rég kinőttük őket.

Nem szeretem az eleve elrendeltetés gondolatát. Tiltakozik ellene bennem valami. Mégis, ha messzebbről nézem az életemet, mintha újra és újra felismerném ugyanazokat a vonalakat. Más emberek, más helyzetek, más életkor – és mégis ismerős lépések. A magam tévedéseit is meglepő következetességgel tudom elkövetni.

Kedvelem a számokat. Talán azért, mert rendet ígérnek ott, ahol én nem mindig találok.

A Fibonacci-sorozat különösen szép. Szinte műalkotás. Minden új szám magában hordozza az előző kettőt. Ami volt, nem tűnik el, hanem része lesz annak, ami következik.

Milyen könnyű ezt rárajzolni az életre.

A múltam bennem van. Minden örömöm, veszteségem, tévedésem, minden ember, akit szerettem, alakítja a következő lépésemet. Növekszem, változom, közben viszem tovább mindazt, ami voltam.

És nincs utolsó szám.

Mindig van tovább.

Talán ezt szeretem benne a legjobban. A végtelen nem valahol beláthatatlan messzeségben kezdődik, hanem egyszerűen a következő lépéssel. Holnap felkelek, és folytatom az életemet akkor is, amikor ma még hihetetlennek tűnik, hogy lehet tovább.

Csakhogy ma valami történt a szép elméletemmel.

Megváltozott a következő szám.

Ott álltam egy ismerős ponton, ahonnan máskor pontosan tudtam volna, merre indulok. Ismertem az érzést, ismertem magamat, szinte előre láttam a következő lépésemet.

És nem arra léptem.

Nem azért, mert erős voltam. Nem azért, mert eldöntöttem, hogy mostantól más ember leszek. Valami ennél sokkal egyszerűbb és különösebb történt.

Egy érzés meghalt.

Ami tegnap még meghatározta a következő lépésemet, ma már nem volt ott.

És most nézem képzeletben a szépen felrajzolható, csigavonalas Fibonacci-életemet, és azon tűnődöm: mi történik a mintával, ha egyszer csak nem azt teszem, ami belőlem következne?

Talán semmi.

Talán éppen ez az emberi élet különbsége a számsorhoz képest.

A Fibonacci-sorozat nem teheti meg, hogy megszegi a saját törvényét.

0 1 1 2 3 5 …

Én igen.

Keresem magamban az érzést.

Furcsa, mert egy órája még itt volt. Ismerem a helyét, a súlyát, azt is, hogyan szokott megmozdítani. Tudom, milyen gondolat következik belőle, milyen mondat, milyen lépés.

Most pedig nincs.

Nem határoztam el, hogy elmúljon. Nem beszéltem le magam róla. Nem győztem meg magamat semmiről.

Egyszerűen nem találom.

És talán nem is az a különös, hogy elmúlt, hanem hogy eddig azt hittem: ami ilyen mélyen részem, annak lassan kell elmúlnia. Kopnia kell, halványulnia, búcsúznia.

De mi van, ha nem így történik?

Mi van, ha sokáig ugyanazt a mintát rajzoljuk, körbe és körbe, aztán egyszer elérünk egy láthatatlan ponthoz, és a következő vonal már másfelé indul?

Öt után nyolcnak kellene következnie.

Én is tudom.

Csakhogy ma nem nyolc következett.