Babylon árnyékában című versemről.
Babylon bennünk van – mit mond a versem a belső romlásról?
Van az a pillanat, amikor úgy érzed: megérkeztél valahová, de nem biztos, hogy oda, ahova szerettél volna. A versben szereplő ember „elfáradt már”, hosszú útról érkezik, és épp ettől sebezhető. Ilyenkor elég egy kis csillogás, egy kis zaj, egy ígéretesnek tűnő fény, és már lépsz is befelé egy olyan világba, ami valójában nem neked való.
Ezt neveztem én Babylonnak.
Nem a földrajzi helyre gondolok, nem az ókori városra a két folyó között. A „babyloni világ” évszázadok óta annak a jelképe, amikor valami nagyon csábító, nagyon ragyogó — és közben nagyon pusztító. A Biblia óta ez a romlás, a fényűzés, a gőg városa. Ahol minden ragyog, de belül minden szétesik. A versben ezt a pillanatot jártam körül.
A csillogás csak a felszín
A versem elején a babyloni tivornyák ígéretesek, szinte varázslatosak. Mint amikor az ember elhiszi, hogy egy új élmény majd elhozza a boldogságot, elnyomja a fájdalmat, betölti az űrt.
De ahogy körbenéz, meglátja a törmeléket. A pusztulást. A rombolást. Mintha a fény mögötti falak egyszer csak átlátszóvá válnának. Ez a pillanat sokunknak ismerős: amikor valami, amibe kapaszkodtunk, hirtelen mutatja meg a valódi arcát.
A mocsár nem kívül van — bennünk ragadunk bele
A versben ott van az a kép, amikor a lélek „benn ragad mocsarában”. Ez az a lelkiállapot, amikor már tudod, hogy nem jó neked, mégis benne maradsz. Mert könnyű, mert megszokott, mert csábít. Babylon mocsara soha nem kívül van. Mindig belül. Ott tart, ahogy tartanak minket a rossz döntések, a romboló vágyak, az önbecsapások.
A gőg, a pénz, az önpusztítás városa
A bibliai Babylon nem csak arról híres, hogy fényűző volt. Hanem arról is, hogy a saját gőgjébe fulladt. Versemben azok a durvább sorok („bűnös tivornyák”, „pénz-világ”, „öntelt kevélység”) nem öncélúak. Ezek a modern Babylon jelzői: amikor a külső csillogásnak már semmi köze nincs a belső értékekhez. Úgy ég minden, hogy közben senki nem látja, mekkora a tűz.
A vég: amikor a világ, amit építettünk, visszaég ránk
A vers utolsó képe apokaliptikus — szándékosan. Babylon mindig tűzben pusztul el. Ez a tűz valójában nem kívülről érkezik, hanem belülről indul. Az ember saját gyengeségei gyújtják meg. A vers tehát nem a világról szól. Nem Babylonról, mint városról.
A mi belső Babylonunkról szól.
Arról a helyről, ahová akkor érkezünk meg, amikor elfáradunk, amikor csábító fényekkel vigasztaljuk magunkat, amikor olyan világokba lépünk, amelyek szépek ugyan, de közben romba döntik a lelkünket.