Tükörszántás – drámai monológ

(fény egy arcra; csend, majd lassan, mély lélegzettel)

Tükörbe néztem.
És nem magamat láttam,
hanem a fényt.
Azt, hogy rám csapódik.
Mint egy ítélet.

Kék a szemem — mondják.
De én tengert látok benne,
örvényt,
érzést,
mélységet.

Kemény kézzel szántok.
Fekete sorokat
a fehér papíron.
Mintha földet törnék,
agyagos rögöket,
vérrel puhítva.

A toll — az ekém.
A szó — a magom.
Minden betű,
amit leírok,
megremeg bennem,
mint újszülött sírása.

Érzem,
hogy testem dolgozik.
Ahogy az álom kicsúszik belőlem,
és valósággá lesz.
Fáj.
De szép!
De fáj.

Mögöttem a föld,
felforgatva,
szavakba szántva.
Lábnyomaimban tintás csillagok,
az út világos,
én írom azt is.

Kezemben a világ.
Izzik,
lüktet,
nehezedik.
De hordom.
Ez a dolgom.
Ez a sorsom.

Előttem fényrobbanás.
Lámpások ezrei.
Mind nekem üzennek:

Menj!
Írj!
Égj!

(a fény lassan kihuny, csak a kéz marad megvilágítva, ahogy még egy sort vetne… majd sötét)