A Strucc

Szavannákon nagy a sikk,
lépked ott egy divatikon.
Nyakig strucc, de azt hiszi,
ő a bölcs és ő a ciki!

„Én tudok mindent, te buta tyúk,
én vagyok a tollas nagyfiú!
A fészkedet? Hát, leverem!
Az ebéded? Már beverem.”

Nagy beggyel lép, mint gróf az úton,
s más tollában villog súlyosan.
„Kopasz vagy? Hát, nem csodálom –
nézd meg, milyen strucc a párom!”

Fennhordja a csőrét, csak lépdel,
körülötte madárnép réved.
„Lusta libák, tunya veréb,
én vagyok a madár-regény!”

De közben ott fent, hopp, gyűl a felhő,
morog, dörög, jön a nagy szellő.
A vadak futnak – nincs kecmec,
a strucc meg áll és elmélked:

„Pánikolnak – műbegyek,
én nyugodt vagyok – higgadt gyerek!”
Aztán: puff! Fejét a homokba,
mint aki díjat nyert logikából ma.

„Itt lent nincs baj! Ez védelem!”
– mondja, míg a vihar szétszedi szegényt.
Tép a szél, jég vágja tarkón,
pocsolyában ázik bokáig makrón.

Mikor kibújik, jajveszékel:
„Hol voltatok, ti gyáva népek?!
Segíteni senki nem jött,
ez a hála? Ez a gyönyör?”

Ám a strucc nem változik,
más madárhoz tovább kacsázik.
Verebek zúgolódnak,
fecskék panaszkodnak,
de cselekvő egyik sem akad!

Aztán jön a Nap – lobban a rét,
izzik a fű, tűz veszi a színteret.
Szél kapja fel, láng lejt táncot,
minden tollas menti láncot!

Csak a strucc… fejét dugja le.
„Nem lehet baj, ha nem látom be!”
A láng meg csak jön, nem válogat,
perzseli bőrét, tollát, szalonnát.

Mert bizony a tűz nem kérdezi:
gazdag vagy szegény, nagy vagy kicsi.
Hiába vagy sztár a szavannán,
ha gőgöd mögött nincs iránytű talán.