A hang csak annyit kérdezett:
̶  Mit csináljunk?
A másik pedig válaszolt:
̶  Éljünk!
Semmi fakszni, semmi cicoma, csak így röviden. Éljünk!
Hajlamosak vagyunk túldíszíteni az életünk. A vágyaink és elképzeléseink elrugaszkodnak, mi pedig abban a hitben ringatózunk, hogy a kevés, nem elég, több kellene, hogy legyen. Kevés, ha túl egyszerű!
Pedig, csak hisszük a keveset elégtelennek, mert egyáltalán nem az! Nem vesszük észre, hogy a nagy erőlködésben elveszítjük a lényeget, és nem is élünk. Az idő meg csak múlik.

Egy ideje csupa, sok ember szerint, hétköznapi semmiségek töltik ki a napjaim. Ráadásul az idén nyaralni sem megyek, helyette a lábam gyógyítgatom. De nem vagyok egy elveszett lélek, ezekben a napokban is megtalálom az örömem!
Ahogyan a billentyűzetet kopácsolom, teljesen kitölt valami mennyei illat, a sülő füge zamatos kipárolgása. Télire így is teszek el, megsütöm. Első ilyen próbálkozásom, ezért új még ez a csodás élmény! Remélem, holnapig még itt fog lebegni ez a mesés parfüm a levegőben!
Minden napra akad valami hétköznapi csoda, ami felvillanyozza a napom. Egy régen készített étel, ami különösen jól sikerült. Egy kis lakásrendezés, hogy praktikusabb legyen. Egy könyv, amit már rég akartam, de nem volt rá idő. Jó film, sok jó film, amikor magasan pihen a lábam.
Számomra is hihetetlen, pedig tapasztaltnak képzelem magam, mennyire sokat számít a több befelé figyeléssel töltött idő. Ékesen szól a belső hangom, lassan helyükre kerülnek dolgok, jön a lelkem nyugalma, valami földöntúli békesség. Minden jó! A helyükön vannak a kirakós darabjai! Az van, aminek lennie kell. Ebben az érzetben a köröttem élők felől is csak hasonló rezgések érkeznek. Vulkánkitörés néha, amikor ebben a lelassulásban rám tör egy megvilágosulás, mert észreveszek valami nagyon evidens dolgot, amit eddig nem. Beleverjük az orrunk néha, még sem látjuk a fától az erdőt, pedig mennyire jó is a megfelelő rálátás!
Nem állítom, hogy dobjunk el mindent, álljunk le, ne akarjunk semmit! Csupán, ha életünk egy kicsit lelassít, ne rémüljünk meg, mert abban épp annyi csoda van, mint a végtelen pörgésben. Ó, nem maradok én sem így! Ismerem a bennem lakó energiabomba kis manót! Jönnek majd a tervezős, utazós, „tegyünk rá még egy lapáttal” napok, de nem misztifikálom többé azokat, mert most épp olyan sok a boldogság. Naponta találok újra magamra, a belső csendemre, elfeledett csodákra. Feltöltöm a tartalékaim a mozgalmasabb időkre. Nem fogok megfeledkezni ezeknek a napoknak a tapasztalatairól, melyek a többi emberhez fűződő kapcsolatomat mosták tisztára, helyezték a megfelelő helyre.