A szoba ablakában Angyal ül,
fényből szőtt szárnya szétterül.
Az ágyon bágyadt Ember fekszik,
mély, fénytelen szemmel néz vissza.
Testéből lassan párolog a lélek,
ujja a semmit tapogatja, keresné még.

Fejében kisfiú énekel,
meleg nyári nap emléke rezdül:
futó kutyát kerget, nevet,
kenyérrel eteti a nyuszit.
Fogatlan száján elhalt a szó,
mi fáj neki — már nem kimondható.

A szoba ablakában Angyal ül,
halkan szól hozzá, emberül.
Várakozik, türelme parttalan,
fénye ősi, örökléte halhatatlan.