Állok az ágy mellett.
Fogom a kezed.
Ez az a kéz,
amit gyerekként hiába nyújtottam.

– Mama.

Nem javítalak ki.
Nem mondom, hogy tévedsz.
Gyerekként is megtanultam:
nem szabad zavarni a hiányodat.

Vizet adok.
Enni adok.
Letörlöm rólad azt,
amit rólam sosem törölt le senki.

Ha rám nézel,
nem engem látsz.
Nem is akarsz.

Én vagyok az,
aki jó volt.
Csendes.
Alkalmazkodó.
Aki nem kért túl sokat,
csak egy pillantást.

Nem kaptam.

Most itt állok,
helyette is.
Mindig helyette.

Anyám nem maradna.
Nem hajolna le.
Nem törölné fel a szégyent.
Én igen.

Én mindig igen.

Ezért lettem alkalmas.
Ezért lettem használható.
Ezért lettem az,
akit akkor hívnak,
amikor már nincs más.

És még ez sem elég.

Éjszaka kiabálsz:
– Mama, adj inni!
– Mama, éhes vagyok!

Én tartom a poharat,
de nem engem hívsz.
Soha nem engem.

Belül sírok,
mint az a gyerek,
aki egész életében
jól viselkedett.

Aki azt hitte,
ha elég jó lesz,
akkor majd észreveszik.

Nem vették.

Most sem.

És én itt állok,
egy életen át betanított mozdulatban,
és végre megértem:

nem azért nem látsz,
mert beteg vagy,
hanem mert soha nem tanultál meg nézni.

És én még most is
jó vagyok.

Hiába.