a reggel bekopog hozzám
kinyitom neki az ablakom

jó reggelt, világ!

elmondom, hogyan aludtam,
milyen volt az éjszakám,
ő meg csak mosolyog
a függöny mögül beszűrődő fénnyel

teát iszunk együtt
csendben, ráérősen

néha nevetünk is
harmatvirágos a kedvünk

hálát rebegünk a Napnak,
mintha régi barát volna,
aki pontosan tudja
mikor kell érkeznie

nagy feneket kerítünk,
annak az új napnak
mit adjunk magunknak
ennek a címeres semmi
hétköznapnak

mert néha éppen ez a semmi
a legtöbb, ami lehet

nincs jobb nekem annál,
mikor a reggel bekopog hozzám

fénnyel simogatja a fejem
szellővel érinti a testem

felnyitja hunyorgó szemem
és a tenyerembe csúsztatja
annak a zamatos magját,
mindenféle apró derűnek

amiből ma élni fogok

táplálékot ad a kipihent testnek,
csendesen, szinte észrevétlen

hogy bírjam magam soká
ne lásson senki restnek

és értsem végre
miért ilyen jó
csak úgy
létezni.