Sebesen suhannak az út mentén a fák,
napsugarakban fürdik rajtuk minden ág,
ahogy haladok, bennem is tágul a tér,
s nem kérdez már semmit a tegnapi vér.

A bőröm alatt lassan elcsitul a zaj,
nem kell vigyáznom, nem fáj, ami volt, ami baj,
érintésed emléke melegít belül,
mint napfény a vízen, megáll, majd elül.

Jó veled így: nem kell több, nem kell más,
nem ígéret, nem fogadalom, csak állás,
ahol megpihen a szív, és nem szorul össze,
ahol önmagam lehetek, csendesen, közel.