Nem kezdek az élet dolgain siránkozni, teszem és megyek a magam esze és sebessége szerint. Hosszú ideje már, hogy nem is hagyatkozom másra, mint magamra. Vannak mellettem sokan, akik kezet nyújtanak, ha kell. A vejem például szóvá is tette, amikor sikertelen próbálkozás után szóltam neki: Miért nem kérsz segítséget? Itt vagyunk, csak szólnod kell! Ennek érzelmi jelentősége van számomra, de azért továbbra is, első megoldás marad a magam kapacitása.

            Történt, hogy belefutottam olyan akadályokba, melyeknek a létéről nem tudtam, pontosabban, nem gondoltam, arra, milyen vad ez már. Ki gondolta volna, hogy hazánkban a közlekedés ennyire katasztrofális állapotban van? Nincs időjárási gubanc, semmi hasonló, csupán a kivéreztetett működtetők dadognak. Néhány nap alatt háromszor kerültem katasztrófa filmbe illő helyzetbe. Valószerűtlenül ijesztő és nevetséges pillanataim voltak. Nem tagadom, sírva fakasztott a megalázottság érzése.

            Buszpályaudvar, várom a menetrend szerinti távolsági járatot. Pontosan megterveztem, kezemben a cédula, mikor meddig, hol kell átszállni, mennyi az idő erre, és hasonlók. Gyűlt a tömeg, gondolom hozzám hasonlóan, mások is azért választották a buszt, mert a vonat egyre megbízhatatlanabb. A tömeg már minimum kétbusznyi, amikor feltűnik, hogy helyjeggyel a kezében nyomorog több utastárs. Berohantam az épületbe, de hiába, már nem adnak jegyet. Várjak és bízzak a Jóistenben. Őszinte leszek, családi esemény sürgetése hazugságra vetemített, nem a valódi célállomást jeleztem, hanem egy olyat, ameddig még felszállhattam. Gondoltam magamban, nekem az sem lehet rossz, ha már odáig elvisznek, majd találok ott csatlakozást. Tömve a jármű, elindult és maradt a járdán talán hatvan ember hoppon.

            A folytatás kalandtörténetbe illő, mert az előzetes terv lett volna járható, három különböző járművel tettem meg a végső kilométereket. De, legalább köszönthettem az unokám a szülinapi partiján. A folytatás nem volt ennyire happy and… Volt részem lerobbant buszban, amikor ülsz a távolsági járaton és várod a lassan érkező megmentőket, abban a tudatban, hogy több órás késéssel fogsz érkezni. Aztán csúszik minden, mert engem nem vesz fel a busz, húsz másik társaságában. Megalázottan nyomorogva a járdán, értetlenül, hogy akkor most mi is van?

            A családom és a barátaim megdöbbenve értesültek, miért is nem vagyok még otthon, és várok étlen, szomjan. Miért nem hívtál, hogy segítsek? Többször elhangzott ez a mondat. Sőt, nő szájából másképpen is: Miért nem ugrasztottál valakit? Eszembe sem jutott! Érdekes ez. Az egyedül töltött évek alatt nyomot hagyott bennem, hogy akár kérek, akár nem, az jó nem lehet.

            Ha segítséget kérek férfitól (nem gyerekemtől!), az mindjárt elesettnek ítél és jogot formál az okításomra, le akar nyomni és dresszírozni, hogy hogyan is kellene élnem. Ha nem kérek senkitől, hanem a magam erejével küszködök, nehéz és kimerítő, de nem lesz lecke, amivel fejbe veregessenek.

Melyik a jobb? Melyik az okosabb? Van egyáltalán jó döntés, amit hozhatunk az élet akadályai során?