A kapcsolatok rombolása, avagy, egy kor nyugtalanító arcai

Az emberi kapcsolatok szövedéke tartja egyben a társadalmat. Nemcsak a párkapcsolat számít, ott vannak a munkahelyi, lakóhelyi, családi, baráti viszonyaink is, amelyek formálnak, összekötnek, biztonságot adnak. Legalábbis így kellene lennie.

Nemrég olvastam egy párkapcsolati útmutatót, és megdöbbentett, mennyire általánosíthatók az ott leírt jelenségek. A rombolás, a bizalomvesztés, az empátia hiánya nem csupán két ember között jelenik meg: átszövi a hétköznapi viszonyainkat, a közéletet, a társadalom légkörét is.

Családi találkozón jártam, jót beszélgettünk, egyeztettük a tennivalókat, igazi emberi pillanat volt. Aztán egy barátnőmmel beszélgettünk egy nyaralásról. Rövid ideig álmodoztunk, aztán rádöbbentünk: az a hely, ami régen közös élményeket adott, már elérhetetlen. Már nem nekünk szól. Egykori értékes fürdőhelyet eladtak, kifacsarták, túlárazták. Már nem mi vagyunk ott otthon. A melegét, kényelmét más élvezi, nem a mindennapi ember, hanem egy távoli, jól szervezett konzorcium, amelynek mi csak akadály vagyunk.

Ez a tapasztalat túlságosan is ismerős lett. A közbeszéd tele van rombolással. Az igazság, ha van még ilyen, folyton változik attól függően, ki beszél. Tegnap még így volt, ma már annak az ellenkezője az elvárt. Egyre kevesebb a nyitott, figyelmes beszélgetés. Helyette vádaskodás, személyeskedés, minősítgetés zajlik. Aki másképp látja, az ellenség. A párbeszédet átvette a gyanakvás és a dominanciaharc.

A másik hibája ordít, a saját eltűnik. Aki kimondaná, hogy egy érték elpusztult, az rögtön hazaáruló. Ha valamit idegen kézbe adnak, az egyszer dicsőség, máskor megfizethetetlen bűn, attól függ, ki tette. Hogy is van ez? Mikor tapsolunk, mikor háborodunk fel?

A feszültség szinte tapintható. Folyamatos a kioktatás, az „én jobban tudom” attitűd. A kommunikáció fegyver lett, nem híd. Aki hangosabb, annak van igaza. Aki másként gondolkodik, azt ki kell zárni. Mintha valami mélyrepülésben lennénk, amelyből nincs kijárat.

A legfélelmetesebb kérdés még hátra van: lehet ebből valaha kiút? Vagy végérvényesen elidegenedtünk egymástól? Megérte ez valakinek? Van az a pénz, amiért megéri sírba vinni egy közösség emberi minőségét, méltóságát, közös múltját?

Nem tudom a választ. De azt érzem: a kapcsolatokat, az értékeinket, az együttélés kultúráját nem külső ellenségek rombolják, mi tesszük saját kezünkkel.