Izgalmas a városi galambok élete. Nem vadon élő állatok ők, hanem elvadult háziállatok. Az ember tenyésztette beléjük azt a tulajdonságot, hogy egész évben szaporodjanak. Táplálék mindig akad, csak tudni kell, hol kell keresni.

Ugyanígy örökölték a költőhelyhez való hűséget is. A versenygalamb-tenyésztők pontosan erre építenek: a madár visszarepül oda, ahol felnőtt – a padlásba, a dúcba, az otthonába. Vagyis a problémát valójában nem a galamb okozta, hanem az ember.

A városi galambok többnyire elszabadult postagalambok és házigalambok leszármazottai. Genetikailag alig különböznek a versenygalamboktól vagy a fehér esküvői galamboktól. Mégis előítéletek között élnek, amelyeket sosem érdemeltek ki. Ők csak galambok. Galamblelkű, ártatlan szárnyasok.

Kukker Kálmán és Párkány Piri évek óta együtt búgnak. Általában nagy ívben pottyantanak az emberre, de költéskor különösen harciasak. Mint most is. Ilyenkor a párkány környéke rövid időre hadműveleti területté válik. A történelem során már sok erőd dőlt el kisebb okok miatt, de kevés olyan makacs frontvonal létezett, mint egy városi galamb költőhelye.

A Borzas Hárpia nem ért a szóból – bocsánat, burukkból – és veszettül hadonászik az erkélyen. Galambjaink bágyadtan csüngenek a fán, és fénylő gombszemeikkel az asszonyt lesik.

– Bubububu, Kálmán, szerinted mit csinál a Hárpia?
– Fogalmam sincs, burukkkk… burukk, Piri. Mit lenget a feje felett? Sportol?

Tovább bámulnak.

Az asszony közben átkozódva kapargatja az erkélyt, időnként pedig meglengeti kopott, zöld partvisát. Szívesen hozzájuk vágná, de nincs kedve utána leslattyogni a harmadikról az utcára. Inkább gyorsan eltünteti a fészekkezdeményt, majd visszavonul a lakásba. Kézmosás. Átöltözés. Vásárolni indul.

Kukker Kálmán és Párkány Piri azonnal észlelik a helyzetet. A párkányon rögtön megindul a jövés-menés. Kálmán, a hím galamb, teljes lendülettel építkezik. Legalábbis ő így gondolja. Csőrében egy hosszú, gyanús eredetű szalmaszál érkezik.

– Na, mit szólsz ehhez? – dobja le büszkén.

Piri ránéz. A szalmaszál átbukik a betonperemen, és elegánsan eltűnik az utcán.

Piri felsóhajt.

– Kálmán… ez már a harmadik ma.

Kálmán megigazítja a begyét.

– Az építkezés áldozatokkal jár.

Újra elrepül, majd visszatér egy cigarettacsikkel.

– Modern anyag – közli szakértő hangon.

– Kálmán… – mondja Piri lassan – …mi nem presszót nyitunk.

A hím nem hagyja magát. Pár perc múlva hoz egy drótdarabot, majd egy fagyispapírt, végül egy gallyat, ami inkább villanyvezetéknek tűnik. Piri minden darabot türelmesen maga alá rendez, majd oldalra biccenti a fejét.

– Kálmán, ez inkább szeméttelep.

Kálmán körbenéz.

– De nézd a lehetőségeket!

Ekkor egy erősebb szél megmozdítja az egész alkotást. A gallyak fele leesik, a papír elrepül, a csikk pedig komótosan gurul le az erkély padlójára. A párkányon marad négy gally. Piri leül rájuk, elégedetten.

– Na. Most már majdnem kész.

Kálmán kihúzza magát.

– Látod? Mondtam én, hogy jó alapanyagokat hozok.

Piri ránéz.

– Igen, Kálmán. Csak kár, hogy a felét mindig visszaadjuk a városnak.

A hím büszkén felbúg.

– Fenntartható építkezés!

És ekkor mozgást észlelnek az ablak mögött. Szorosan egymáshoz bújnak az erkélyszekrény tetején, és legharciasabb tekintetükkel merednek a Borzas Hárpiára, amikor az kicsapja az ajtót.

– Hogy a fene vinne el benneteket! Ha leveszem rólatok a szemem, azonnal visszajöttök! Ha harc, hát legyen harc!

Vonszolja a létrát, zacskóba szedi a drága jó költőhelyet, és közben sipítozik. Aztán elővesz egy neonsárga műanyagot, összegyűri, és betömi a fészkelőhelyre.

Elégedetten szemléli. Aztán visszatakarodik a konyhába. Csörömpölés. Vízcsobogás. Zene.

A galambpár óvatosan közelít. Előbb csak egy ugrás. Aztán még egy. A neonsárga műanyag lassan lelapul. Szabad a tér. Az építkezés folytatódhat. A hím hordja az anyagot. A tojó rendezi.

A lakásban elül a zaj. Borzas Hárpia ebéd utáni szundikáláshoz készülődik. Véletlenül észleli a szárnycsapást és már rohan is az erkélyre.

            – Hogy a holló vájja ki a szemeteket! Nem ismertek lehetetlent? Azt a kozák fizimiskátokat!

Térül, fordul és dobozokkal tér vissza. Begyömöszöli a szekrény tetejére, eligazgatja őket, hogy semelyik irányból ne kapaszkodhassanak meg ott azok a büdös galambok. Borzas Hárpia láthatóan komoly hadmérnöki munkábakezdett. Dobozok, műanyag – rögtönzött akadályrendszer épült, amely bármely közepes erőd ostromát megszégyeníthette volna.

Ha a galambok katonai akadémiára jártak volna, most jegyzetelnek.

 Kész, ez jól sikerült! – állapítja meg és mégiscsak ledől a délutáni szunyára.

            Kálmán duplájára borzolja magát az idegtől.

            – Látod? Látod? Látod?

            – Mit csapkodsz? Persze, hogy látom.

Kálmán addig csapkod, míg az egyik doboz megmozdul. Ettől vérszemet kapnak és ádáz szárny-munkával szétzilálják az építményt. Amikor leesik néhány és már elég a hely, újra kezdik az otthonépítést. A frontvonal néhány perc alatt újrarendeződik.

            Borzas Hárpia jó hosszút szundított, vidáman ébredezik. Nem sejt semmit, nincs harcos kedvében. Uzsonnára jó lenne az a tavalyi barackbefőtt, ami még az erkély szekrényben van! Határozott lépéssel szeli át az erkélyt, nem látva a földön heverő dobozokat, térdre esik.

            – Hogy az a….

Kinyílik a bicska a zsebében.

            – Büdös galambok!

Kálmán és Piri visszaszállnak a fára, felborzolt gúnyában lesik a Hárpiát. Aki újra seprűt fog, vödröt hoz és takarít. Izzad és még borzasabb a méregtől. Végül, előhoz egy ócska esernyőt. Hatalmas az ernyője kinyitva, de becsukódik, nem rögzíthető. Nem adja fel, drótokkal rögzíti kinyitott állapotban és újra felmászik a létrára. Dróttal odakötözi egy konzolhoz, a szél le ne fújja. Hárpia végül diadalittasan szemléli az erkélyt. A galambpár nézi az akadályrendszert. Egy ideig tanácstalanul pislognak, mint akik egy újabb frontszakasz megnyitását fontolgatják.

A szekrény tetején dobozok. Előtte a dróttal kikötözött esernyő. A résekben neonsárga műanyag. Erőd ez, nem erkély.

– Na most! – mondja elégedetten. – Most aztán próbáljatok meg ide visszajönni!

A galambpár a fán ül. Pislognak.

– Kálmán… – szól Piri óvatosan – …ez most mi?

Kálmán sokáig nézi az alkotást.

– Fogalmam sincs. Talán hajót épít.

– Az erkélyen?

– Lehet, hogy vízre akarja bocsátani.

Csend. A galambok még pislognak egy darabig, majd Piri oldalra billenti a fejét.

– Kálmán.

– Burukk?

– Nézd csak.

A szomszéd erkélyén, pontosan két méterrel odébb, ott áll egy csodálatos, széles párkányú virágláda. Földdel. Szalmával. Két elszáradt muskátlival. Üresen. A galambpár sokáig nézi. Kálmán szeme felcsillan.

            – Piri… szerintem találtam egy jobb telket.

– Lakópark?

– Zöldövezet.

Felrebbennek. Két perc múlva már hordja is a gallyakat. A háborúk történetében nem ritka, hogy egy makacsul védett erőd végül értelmét veszti. A hadviselő felek egyszerűen két méterrel arrébb kezdik újra az életet.

Borzas Hárpia eközben az erkélyajtó mögül figyel. Végre csend van. Nincs szárnycsapkodás. Nincs burukkolás. Elégedetten felsóhajt. Kálmán elégedetten néz az új virágládára.

– Piri, szerintem ez stratégiailag kedvezőbb terület.

Borzas Hárpia megnyugszik.

– Na látjátok! – mondja a lakásnak. – Csak ész kellett hozzá.

Aztán kimegy az erkélyre, hogy kinyissa a szekrényt. A barackbefőttért. Lerúgja az első dobozt. Megbotlik a létrában. Az esernyő drótja elpattan. Az egész szerkezet lassú, méltóságteljes mozdulattal ráomlik az erkélyre.

Esernyő. Dobozok. Neonsárga műanyag. Borzas Hárpia ott áll a romok között.

A fáról Kálmán és Piri nézik.

– Bubububu, Kálmán…

– Igen, Piri?

– Szerinted most mit csinál?

Kálmán elgondolkodik.

– Sportol.

Piri bólint.

– Burukk.