Nem voltak képek, csak színtelen világ,
mesétlen napok, hangtalan tájak.
Nem volt ünnepem, sem szívverő csodám,
a mosoly is elhagyott, árva lett a szám.

Nevemet tudtad már, és én a tiédet,
de nem ismertem még, mi az, hogy „véled”.
Nem tudtam, milyen az élni valakit,
ki fényével bennem új égboltot gyújt ki.

Előtted nem mutattak utat soha,
mint koldus jártam az ég alatt némán,
de a hangom nem nyelte el a vihar,
mert karodban pihent meg a lelkem végre már.

Nem volt otthonom, se ok, se értelem,
csak üres szobák kongtak bennem éberen,
nem volt nevetés, de könny sem hullt velem,
a semmi ült rajtam, csöndes életem.

Aztán jöttél, s minden más lett hirtelen:
színe lett a napnak, világa a csendnek,
mindent tudtál rólam, még amit féltem,
és megértetted: bennem kerestél rendet.

Most mondom a szót, ahogy a dal súgja:
a szerelem te vagy, minden formája.
Meg volt írva, réges-régen eldöntve:
életem előtted, csupán üres földje.

De mióta itt vagy, látom már a lényeget:
nem volt semmim előtted,
s most mindenem te lettél.