A trolin majdnem ott felejtettem az esernyőmet. Egy nő utánam hozta. Jó ég, pedig minek is vittem? Harminc fok, izzasztó kánikula, de a meteorológia szerint zivatar jön. Hát, becsületből cipeltem.

Már a fogásánál elakadtam: lógassam derékban, vagy tartsam katonásan, függőlegesen? Úrinő vagyok, tehát igyekeztem elegánsan haladni vele a tömegben. A valóságban úgy nézhettem ki, mint aki titokban botművészeti gyakorlatot végez.

A könyvesboltban rögtön a földre tettem. Három címet vittem magammal cetlin, persze egyik sem volt meg. Nem baj, nézelődtem. Csak amikor a mozgólépcsőről visszafordultam, villant be: az esernyő!

A bizsuboltban már próbáltam okos lenni: a táskámhoz szorítottam. Addig ügyeskedtem vele, míg a végével le nem taroltam egy kosárnyi kütyüt. „Minek hoztalak, te nyomorult?!” – sziszegtem rá, majd gyors bocsánatkérés után elinaltam.

A boltokban megjelentek a télikabátok. „Pólóban, harminc fokban?” – forgattam a szemem. Ráadásul mind rövid fazon, hosszú ujj. Hát, ha nem látszik ki a karom, hiába csinos. Ilyet se veszek!

Hazafelé a megállóban izzadtam vagy fél órát. A buszon felszállt egy apuka két fiával. A kisebb üvöltött, mint akit nyúznak. Az apuka hiába könyörgött: „Ne őrjítsd meg a néniket!” A másik fiú mellettem állt, és végig az esernyőmet rugdosta. Valószínűleg idegesítette a rikító sárga színe.

Már-már megfogadtam: veszek egy összecsukhatót, vagy egyszerűen nem hordom magammal. Teljesen felesleges…

Aztán leszálltunk. Leszakadt az ég. Apuka két gyerekkel bőrig ázott. Én meg? Lazán, egyetlen kattintással kinyitottam az esernyőmet. Úgy sétáltam haza, mint valami diadalmas esernyőkirálynő.