Nonszenszország mindennapjai, Dzsömlik

Edward Lear The Jumblies című verséből, Havasi Attila fordításában (A Ponyigócok utazása):

„A Ponyigócok elindultak,
szitában vágtak tengernek át,
bár mindenki mondta nekik:
»Ez bolondság, oda ne menj át!«
De ők csak nevetgéltek vígan,
s bár átázott a kabátjuk,
daloltak, míg a szél cibálta,
s a hullámok ringatták őket.”

A szőrszál-szitával tengernek vágni – Lear kedves nonszensze.
De valahogy kísértetiesen ismerős. Mintha a hírekből lépnének elő a Ponyigócok:
ma is tele van velük a világ.

A tények? Ugyan! A valóság? Csak addig számít, amíg kifordítható a visszájára.
Ha az önös érdek úgy kívánja, minden elrugaszkodás „bátor tett”, minden hiábavalóság „stratégia”. Lelkiismeret, erkölcsi kétség? Gyerekjáték, elhagyható kellékek. A lényeg: a vizet valaki a maga malmára hajtsa.

Én magam sosem voltam igazán gyerek. Mintha felnőttnek születtem volna.
Korán rájöttem: felesleges másokat hibáztatni, attól nekem semmi sem lesz jobb.
Gyerekeimnek is ezt mondtam: ha más lop, attól a lopás még bűn; ha más öl, az emberölés attól nem lesz kevésbé bűn. A felnőttség ott kezdődik, hogy mindenki a saját portáján seper.

És ehhez képest mit látok? Gyerekes világot. Akinek a dolgát kellene tennie, inkább panaszkodik: hosszú szólamokban ecseteli, milyen rossz és hazug minden.
De ő bezzeg ártatlan! Ő tehetetlen szemlélő, minden másvalaki hibája: az infláció, a drágaság, az árokásás, a jogi csűrcsavarok.

Ismerős? Persze. Ez a mi Dzsömlik-országunk. A szőrszál-szitával a tengeren. Hiábavaló utazás a semmibe.

Csak egy kérdés marad: vajon mikor érünk már el a felnőttkorba?