Az elmúlt napokban nem villámlott, nem dörgött, nem szakadt le az ég. A meteorológusok elektromos vihart jósoltak, de végül semmi látványos nem történt. Csak bennem. Miközben, az ég nyugodt maradt, én egyre zaklatottabb lettem. Nyugtalanság szorította össze a mellkasomat, olyan furcsa feszültség, amit nem tudtam hová tenni. Mintha valami láthatatlan front vonult volna át rajtam: rossz érzések, hirtelen érzelmi ingadozások, testembe kúszó "disz" komfort. Nem értettem, hiszen nem történt semmi különös. Nem volt konfliktus, nem ért meglepetés, nem jött rossz hír. Mégis olyan voltam, mint egy feszült íj, amit valaki túl erősen húz meg. És a legrosszabb: semmi okom nem volt rá.

A végére már olyan állapotba kerültem, hogy sikerült összekapnom valakivel. Kötekedtem, csipkelődtem, aztán kimondtam valamit, ami mögött utólag sem találtam valódi tartalmat. Mintha nem is én lettem volna, hanem az a belső elektromos zűrzavar, ami egész nap fortyogott bennem. Mintha nem is én beszéltem volna, hanem az a fura, nyugtalan közérzet, ami egész nap hajtogatott belülről. Utólag jöttem rá, hogy valójában nem volt semmi okom a vitára. Egyszerűen rázúdítottam arra, aki épp a legközelebb állt.

Később, amikor visszatekintettem a napra, lassan kezdett összeállni a kép. Az elektromos vihar nem az égen tombolt, hanem bennem. A légnyomás finom változásai, a levegő elektromágneses telítettsége, a közelgő front érkezésének láthatatlan jelei mind előbb érnek el a testhez, mint a tudathoz. A környezet még csendes, de az ember idegrendszere már jelzi: valami készül.

Én pedig nem figyeltem erre a belső előrejelzésre. Inkább kiadtam magamból. Annak, aki épp közel volt. Most már tudom, hogy amit megéltem, nem „hiszti” volt, nem „túlgondolás”, és nem is „rossz nap”. Hanem egy olyan vihar, amelynek nem volt látványa, de annál nagyobb ereje. Csak később, a saját csendemben kezdtem sejteni, mi történhetett. A vihar még fel sem húzta a felhőket az égre, de bennem már gyűlni kezdett. A légnyomás változása, a feszültséggel telített levegő, az elektromos mező ingadozása, mind olyan hatás, amit az ember tudatalattija előbb megérez, mint a szeme. Valahogy úgy működünk, mint a madarak vagy a kutyák: előbb reagálunk a közelgő változásra, mint hogy tudatosítanánk.

És ezt kimondani felszabadító.
Mert ha értem, honnan jön a feszültség, talán legközelebb nem másra zúdítom.

Most már tudom: nem „rossz napom” volt.
Nem is „érzékenykedtem”.
Egyszerűen a vihar bennem kezdődött el.

Ezt fontos kimondani, mert amikor megértem az okot, könnyebben megbocsátok magamnak, és annak is, akit eltalált a belőlem kijövő indulat.

A viharok után mindig kitisztul a levegő.
Talán nem véletlen, hogy az emberben is valami hasonló zajlik ilyenkor: a feszültség előbb feltornyosul, majd lecsap, és utána egyszer csak könnyebb lesz. Most már figyelni fogok erre a fura, belső barométerre. Ha legközelebb dörögni kezd az ég, vagy csak bennem valami, talán nem a legkedvesebbekre borítom rá.