Nincsenek gyerekkori barátaim. Nincs olyan, akivel kis gyerekként ismerkedtem volna meg, mert olyan sok helyen éltem azokat az éveket, hogy erre nem volt lehetőség. A középiskolás évekből viszont vannak. A kemény mag, akikkel évente kétszer is találkozunk, ha a lehetőség megvan erre.

Nem csak az iskola az alapja ennek, hanem a kollégium is, ahol huszonnégyen laktunk egy szobában. Vagy inkább teremben. A felnőtté válás legfontosabb éveit töltöttük együtt és sikerült ezt évtizedeken átívelően megőrizni.

A családdal a vérségi kapcsolat köt össze, azt nem választom. A barátokkal a szívbéli kapcsolat köt össze. Mi választottuk. Mi tartjuk össze. Mi ápoljuk és teszünk a fennmaradásáért.

Találkoztunk és szívtunk magunkba egy kicsi emléket, közös múltat, önmagunkat, egymást és a lélek-meleget. Felemelő és tápláló az, az összetartás, amit sikerült megőriznünk. Mind nagyon különbözünk. Különböző életutakkal és temperamentummal. Amikor találkozunk, gyerekké válunk, útkereső kamasszá, tétova fiú és lány lesz belőlünk. Újra felszabadultan örülünk az életnek, egymásnak és a pillanatnak.

Ezek azok az együttlétek, amikor mindenki lehet az, aki. Megjátszás és álcázás nélkül, mert tudjuk, akik itt vannak, úgy szeretnek, ahogy vagyok. Én is úgy szeretem őket, ahogy vannak. Láttuk egymás egész életét, boldogságát és bánatát. Ismerjük egymás lelkét. Itt önmagunk vagyunk. Lehetünk. Akkor, amikor a mindennapok tele vannak hazugságokkal és csapdákkal. Akkor nekünk van egy napunk, amikor őszinte valóságban lehetünk egymással.

Hatalmas ajándék ez! Sokan élnek ilyen szeretet-bomba nélkül. Nekünk pedig van. Drága Kemény Mag! Köszönöm, hogy vagytok nekem! Köszönöm ezt a 24 órát, amit együtt lehettünk. Amikor szívhattam magamba egy kis falka-meleget, egy kis hova-tartozást. Feltölthettem az akkumulátorom, hogy további fél évre legyen honnan erőt meríteni.

Adjon nekünk az Isten, a sors, az univerzum erőt és egészséget, hogy még sok évig ölelhessük egymást!