Gyakran elém kerül egy filmrészlet. Kínai asszonyok állnak egy folyóban, vállukon deszkákat tartanak, hogy a katonák átkelhessenek rajtuk.

Amikor először láttam, zokogtam. Ma már csak könnybe lábad a szemem.

Én is híd voltam. Erős, teherbíró, megbízható híd. Két házasságon át tartottam a vállamon mások életét, hogy a férfiak átjuthassanak a maguk túlsó partjára.

Tiszta szívből hittem, ettől vagyok nő.

Nem vártam hálát. Nem számoltam, mennyit adok. Természetesnek tartottam, hogy megtartok, felemelek, átsegítek. És természetesnek tartották ők is.

Sáros csizmában dobogtak át a vállamon. Nem néztek le, hogy látják-e még a fejemet a víz fölött.

Aztán egyszer véget ért az átkelés.

Csak utólag vették észre, hogy elveszítettek valamit. Valakit, aki addig olyan magától értetődő volt, mint a föld a lábuk alatt.

Sokáig azt hittem, ez a női sors.

Ma már másként gondolom.

A szeretet nem attól értékes, hogy mennyit bír el. Egy nőnek nem kell egész életében a folyóban állnia ahhoz, hogy bizonyítsa, szeretni tud.

A filmben az asszonyok hősök voltak. Önként tartották a hidat, hogy mások életét mentsék.

Én nem voltam hős. Csak egy asszony, aki sokáig nem tudta, hogy a partra is ki lehet lépni. A hídnak is van élete, nem csak rendeltetése.

Ma már nem haragszom azokra, akik átkeltek rajtam. De nem is mentegetem őket. A magam részéről pedig levontam a tanulságot: egy nő lehet támasz, társ, szerető, szövetséges. Csak híd ne legyen. Mert azon rendszerint átkelnek, nem pedig megállnak rajta megkérdezni, hogy van.