Ki dönti el, hol a határ?
Meddig jó nekem,
és honnantól fáj?

Illik lennem feketében,
mert nem erkölcsös fehérben?
Beszélhetek vagy hallgassak?
Mennyit szabad önmagamból
őszintén kimondanom?

Ki húzza meg az erkölcs határát?
És ha a vonal
már száz éve ugyanott áll?

Erkölcs még,
vagy irányított szolgaság?
Béklyó rajtunk
a gondolati rabság?

Ha vágyom a szád puhaságát,
az másnak miért fáj?
Ha kívánod a csípőm ívét,
kit és mivel bánt?

Ha szaftos húsból jókat eszem,
hogyan befolyásolhat az téged?
Nem kötelező velem enned.
Más a tányérod.
Más az életed.

Túl sok az okostojás,
aki ítélni szeret,
de élni helyetted akar.

Elfojtott vágyait
erkölcsnek nevezi,
aztán szófolyamban
rád önti mind.

Közben fordul a világ szekere,
csak maga sem tudja:
álljon itt,
vagy menjen tovább?

Toporog.
Morog.
Nyomorog.

Sokk, elvárás, nyomulás.

Merre van az arra?
Kell még egy kanyar?

Együtt?
Egyedül?

Sokan már futnak.
Porfelhőben keresik
a saját útjukat.

Ami régi: rossz.
A tegnapot kivégezzük.
A holnapot még nem ismerjük,
de már rohanunk felé.

Előttünk újabb legelő.

A birka lehajtja fejét.
Nem látja az utat,
csak érzi hátulról
a következő birka homlokát.

Lökik.
Ő is lök.

Megy a nyáj.

Cél?
Erény?
Boldogság?

Majd megvesszük.
Ha lehet,
akciósan.

És én ott állok
ebben a nagy vonulásban,
és ugyanazt kérdezem,
amit az elején:

ki dönti el,
hol a határ?

És mikor vesszük végre észre,
hogy nem minden határt
kell átlépni –

de nem is mindegyik előtt
kell lehajtani a fejünket.