Külön utak hoztak minket Szeged felé,
faluvég porából, városi zajból,
országnyi távolság
egy bőröndbe gyömöszölve,
a Bebrits kapuján át
a fiatalságunkba.

Volt, aki kollégiumi ágyon álmodott,
Rózsa néni csöndes, esti rendje alatt,
más „bakteros” volt,
hazajárt, visszatért,
mint egy menetrend szerinti ígéret.

Anci néni hangja még most is megállít,
ha túl hangos bennünk a világ,
mert tanított nem csak mondatot, térképet,
hanem
egyenes háttal
élni tovább.

Az ebédlő nagy terme színpaddá nőtt,
Omega szólt,
Cseh Tamás mesélt,
és mi azt hittük, az élet is ilyen lesz:
egy dal,
amit mindig velünk énekel.

Szerelmek születtek egy pad szélén,
Béla neve
félénk betű volt a szívben,
és Marika története bizonyítja ma is,
hogy az idő
nem minden ajtót zár be:
Attila visszatalált,
és maradt.

Nevettünk frizurákon, nagy terveken,
esküdtünk komoly arccal, nevetve,
hogy mi bizony
soha nem leszünk olyanok,
akik elfelejtik,
honnan jöttek.

Aztán az élet kiosztotta a leckét,
győzelmet,
veszteséget,
új kezdetet,
és most itt állunk,
ráncaink mögött
ugyanazzal a régi tekintettel.

Mert nem ugyanazok jöttünk vissza ma,
de ugyanabból a nevetésből indultunk el,
és ha kezet fogunk,
egy pillanatra
megint
Bebrits-padban ül
az egész osztály.