Hallom őket.
A hangokat mélyről,
régi önmagaimból,
akiket egykor útnak indítottam.

Nem hívnak vissza.
Csak emlékeztetnek.

Suttognak
a sok hajnal alatt,
amelyeken átjöttem.

Az elmém tudja,
ki voltam.
A szívem pedig azt,
mivé lettem.

És amikor lehunyom a szemem,
körém gyűlnek.
Félig emlék,
félig ének.

A nevemet mondják.

És amikor visszasuttogom:
hallak titeket.

Nem kell visszamennem.
Bennem éltek.

Hallom őket,
a régi álmaimat,
nem eltemetve,
csak átalakulva
újabb és nagyobb álmokká.

Nem a régi énemhez térek vissza,
hanem
mindegyiket magammal hoztam.

A gondolatokat,
amelyeket egyszer féltem kimondani.

Az emlékek nem fájnak már.
Erőt adnak.
Sokszorosát.

És amikor lehunyom a szemem,
körülvesznek engem.
Félig vágyódva,
félig nevetve.

Mintha tudnák:
megérkeztem.

És amikor visszasuttogom:
hallak titeket.

Nem lovagolok vissza hozzátok.

Ti jöttetek el idáig
velem.