Furcsán hangzik, de a skandináv krimik gyakran többet adnak nekem puszta szórakozásnál. Miközben a történet fut, bennem elkezd rendeződni valami. Mintha egy szétszórt kártyapaklit pakolnék újra: lapok fordulnak fel, kapcsolatok derülnek ki, és egyszer csak tisztább lesz a saját életem képe is.

Amikor valami nincs rendben bennem vagy körülöttem, leülök nézni ezeket a sötét, fagyos történeteket. Közben kérdezem magam: mi a baj most? Hol csúszott félre valami? Ahogy a nyomozó összerakja a maga ügyét, én is összerakom a saját belső nyomozásomat. A felismerés pedig megnyugtat. Türelmesebb leszek — magamhoz is, másokhoz is.

A krimikben mindig van egy megtépázott, érzékeny figura, aki szeretni tudna, mégis állandó mozgásban van. Kívülről csapongónak látjuk, belülről azonban menekül a saját múltjától. A filmben a nyomozó pont ilyen volt: sérült, szétszórt, de a maga módján hűséges. Ragaszkodott, még ha rosszul is. Hirtelen megértettem, miért választok én is ilyen embereket. Miért vonzanak azok, akik fáradhatatlanul keresik önmagukat, miközben szeretni is vágynak.

Mi, nézők, gyorsan ítélünk. A valóságban is. Reagálunk a sérelmekre, védekezünk, támadunk, magyarázat nélkül hagyjuk a másikat. Ahelyett, hogy kicsit körülnéznénk az ő fejében, az ő életében. Pedig mindannyian hordozunk valamit: régi csalódást, elveszett bizalmat, rosszul tanult mintákat. Van, amit már megbocsátottunk, de attól még bennünk marad az emléke, a reflexe. És néha ezek beszélnek helyettünk.

Különös, hogy egy krimisorozat hozhat ekkora megértést. De talán nem is az a furcsa, hogy egy film tanít – hanem az, hogy végre nyitott vagyok tanulni. Mert, ahogy nézem ezeket a megtört, mégis kitartó szereplőket, rájövök: a világ nem fekete-fehér. A kapcsolatok sem. Mi magunk sem.

A tanulság talán ennyi: az emberek nem egyszerűek. Aki hibázik, nem feltétlenül rossz. Lehet, hogy csak sérült. Lehet, hogy rossz mintából indul. Lehet, hogy fél. Ha ezt látjuk, ha erre vagyunk kíváncsiak, akkor kevesebbszer bántunk és többször értünk.

Néha elég egy krimi, hogy rájöjjek:
nem ellenséget kell látnom a másikban, hanem embert. És ugyanígy magamban is.